Most már tudom, miért a sok virág

Azon a gyönyörű környéken, amit uralnak az akácfák, az almáskertek és ahol még termesztenek dohányt, ott lakik az én drága 88 éves nagymamám.
Kertjének hátsó kiskapuja közvetlenül egy rétre vezet, a rét közepén hatalmas fűzfa áll még ma is.

Azon a vidéken az emberek olyan kerítéssel veszik körbe telküket, amin a deszkák arasznyi távolra kerülnek egymástól, hogy teljes belátást kínálhassanak a kertre. És tulajdonképpen ez a lényeg.

Arrafelé mindenkinek fontos, hogy a kertje fulladásig tele legyen virágokkal. Terem ott zöldség, gyümölcs is, de az csak hátul, a ház mögött, kerítéssel elválasztott területen. Az előkertben, ott csak virág. Virágokat ültetnek a kerítés lábához kívülre, a járda mellé, sőt az árokpartra is. Minden hónapban van nyíló virág (jó, télen nemigazán), telis-tele velük az egész város.

Családunkban köztudott, hogy mamikánkat ez a kert tartja még ennyire egészségesen.

Azonban volt két dolog, amit sokáig nem értettem.

Az egyik, hogy – mivel lehajolni már nem tud – hogyan csinálja, hogy a kb. négyszáz négyzetméternyi kertje folyamatosan tele szépen gondozott virágokkal, mindig frissen kapált és soha egyetlen szál gaz (feléjük dudva) sincs benne.

A másik, hogy mi az az erő, ami arra hajtja, hogy már erőn felül, az ő korában, napi 8-9 órán keresztül kertészkedjen. Amint fonnyadni lát egy növényt, gondosan kiássa a gyökeréig, hogy kiderüljön, miért szenved? Egyik látogatásomkor is emiatt aggódott, majd megdöbbenten újságolta, hogy 25 pajor (cserebogár lárva) rágta a gyökerét, megszámolta.

Szóval, én nem értettem, miért nem választja néha inkább a békés üldögélést, rádiózást, miért kell mindig csak a kert, reggeltől estig?

Most megtudtam.

Azért nevelt mindig ennyi virágot, hogy a templomba vihesse.
Már évek óta nem tud elgyalogolni oda, a virágokat mégis termeszti. Most elviteti valakivel.

Az én drága nagymamám, aki fiatalkorában is annyira vallásos volt, hogy egyenesen apácának készült, még most is annyi küldetést érez a hite felé, hogy ilyen idősen képes minden percben azért dolgozni, hogy virágot küldhessen az oltárra.

A templom mellett történt

Több éve, a templom mellett történt.
Nagy, árnyas tér közepén áll az ötszáz éves templom, ami mellett egyik délután elsétáltam, mikor barátnőmhöz tartottam. Valószínűleg nem abban az időpontban tartottak misét, mert nem voltak az épület körül emberek. Csak egy idős néni jött velem szemben.

Kellemes, nyugodt, amolyan ráérős délután volt. Ahogy a nénivel egymás mellé érünk, megszólít. Kéri, ne haragudjak, de valamit nagyon szeretne nekem elmondani. Nem siettem, elmondta.

Anyák napjára kapott egy virágcsokrot a fiától. Olyan szépet még sohasem kapott, képzeljem el, volt benne kála is, rózsa is, sok-sok szál. Dorgálta a gyermekét, amiért ilyen drága csokrot hozott, de a csokor gyönyörű volt.
A néni még másnap sem tudott betelni a virágok látványával, ezért délután elsétált a templomba és odatette a legszebb virágait az oltárra, a márványvázába. Kevésnek érezte azt, hogy csak egymaga láthassa ezeket a virágokat. Azt mondta, hogy most már mindenki gyönyörködhet benne, annyira szépek, így sokan látják majd.

Kérte, ne haragudjak, amiért feltartott, de nem volt kinek elmesélnie.
Nagyon boldognak tűnt. Nem haragudtam, örültem.

Legalább tíz éve volt, azt a csokrot ugyan nem láttam, de nekem ez az emlék annyira szép, mint amilyennek mások láthatták a néni életének legdrágább virágait, napokon át az oltáron.