Dacol a téli zord környezettel, mit neki jég, mit neki köd, eső, fagy. Lélegzetvisszafojtva vár. Várja a napsütést, amikor is elérkezik az ő belépője.
Ma elérkezett.
Mint már írtam, figyelem ezt a kis hóvirágot. Múlt héten, amikor napokon át esőzött, a hóvirág szorosan bebugyolálva, még dárdaként fölfelé irányítva tartotta fehér, zárt szirmait. Várt.
Néhány napja, már leeresztette lampionjait, de még zárva tartotta. Várt.
Azután mára megtörtént a csoda. Kisütött a nap, sütött reggeltől egészen estig.
A hóvirágok, mindegyike egy vezényszóra cselekedett talán: "oldalsó középtartásba lendít!" És az a három szirom, vízszintes áll, így tartja magát büszkén, pimaszul, vízszintesen, dacolva azzal, hogy jöhet még tél, jöhet még fagy...
Mert ma a föld illatával megtelt a levegő, emberek rajzanak, mindenki sétál, mindenki sütkérezik, nincsenek már szabad padok a járda mellett, most mindenki ráér.
És minden szál hóvirág feszesen tartotta oldalsó középtartásban három bókoló külső leplét. Vakító fehéren, tisztán, egyszerűen. Ragyogott és illatozott.
Mert van illata, tessék megszagolni!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése