2009. május 19., kedd

Tele vagyunk őszinte pillanatokkal

Íme.

Ahogyan adódik

Néhány napja bodzaszörpöt készítettünk.

Újonnan kialakult hagyomány ez nálunk, kezdeményező egy nagypapa, akinek valójában nem is az én kisfiam az unokája. Szóval pótnagypapa, pótunoka, és a városi gyereknek már ritkán megtapasztalható élmények, mint kisgalambok simogatása, méhkaptár, mérges kakas a tyúkólban és rejtekes fészer.

Bodzaszörp elkészült, még pakolgatunk, beszélgetünk.
Kérdezem: - Na és hogy vagy M. bácsi? (a kérdés őszinte, hiszen tavaly váratlanul elveszítette a feleségét, a gyerekei is távol élnek)
Ezt válaszolta: - Jól. Én nem panszkodom. Ebben az országban mindenki panaszkodik, én nem panaszkodom. Az életet olyannak kell elfogadni, amilyennek adódik. Ha valaki nem tudja úgy elfogadni, az mindig elégedetlen lesz.

Milyen furcsa, hogy saját életünk mérföldkövei, jelentős mankói időnként, hirtelen előttünk teremnek. Egy beszélgetés, amit akár a rádióban hallunk, egy sor, valami dalfoszlány, melyet nem felejtünk, élettapasztalatok, melyeket idősödő emberektől kapunk útravalónak. Így egyszerűen, tisztán, véletlenül, csak egy napsütéses szombat délelőtt, miközben a kerti asztalt lemosom.

Életbölcseletek, amiket morzsaként felszedeget az ember innen-onnan, amikor csak észrevenni egyet is.

2009. május 1., péntek

Stresszoldás katarzissal

Régóta irigylem a zenészeket. Bármelyik zenészt, aki tehetséges és a lelke legmélyéből jön az amit csinál.

Ez a csodálat középiskolás koromból fakad, mégpedig a kötelező énekkari élmények kapcsán. Na, ezeket csak utólag minősítem élménynek, akkoriban ugyanis hetente három délután korgó gyomorral végigküzdeni ezeket a próbákat - akaratom ellenére, mivel kötelező volt - nem tűnt felemelőnek.

De utolsó évben iskolánk kórusa részt vett a III. Nemzetközi Kórustalálkozón (melyet a Vigadóban rendeztek, további érdekesség, hogy lányosztályok lévén elszállásoltak bennünket egy külvárosi laktanyában), amin kötelező darabként a Pünkösdölőt kellett megszólaltatnunk.
Ennek a darabnak a kottája 16 oldalas és több helyen úgy kellett énekelni, hogy mennydörögjön és a falak szétrobbanjanak (ez volt a karvezetői instrukció). Én a szopránban énekeltem, az volt a vezérszólam. Most így írom, mivel a szakmai szlenget nem ismerem.

Na, ekkor, ennek a kórusműnek kapcsán tapasztaltam meg azt, hogy mi is lehet az a katarzis. Addig az irodalomórákon tanultuk, el is tudtam képzelni a költők katarzisát, stb., de azt az feszültségoldó, boldog érzést, amit kiválthat egy hosszabb kórusmű "végigordítása", különösen ott, hogy "Felállott Szent János, meglátott egy várost..." - ennél kellett a falaknak szétrobbanni ugyanis - ekkor saját lelkemen tapasztaltam. Valóban gyógyír lehet minden idegrendszeri túlterheltségre, stresszre, feszültségre.

Sokáig tudtam még ezt a darabot.
Minden évben megpróbálom elcsípni a rádióban pünkösdkor, idén hátha sikerül felvennem.

Ennek a Kodály darabnak köszönhetően irigylem a zenészeket, énekeseket.

Minden alkalommal átélhetik ezt a nagy érzelmi kisülést.
Azt gondolom ez lehet a katarzis.