Nagy, árnyas tér közepén áll az ötszáz éves templom, ami mellett egyik délután elsétáltam, mikor barátnőmhöz tartottam. Valószínűleg nem abban az időpontban tartottak misét, mert nem voltak az épület körül emberek. Csak egy idős néni jött velem szemben.
Kellemes, nyugodt, amolyan ráérős délután volt. Ahogy a nénivel egymás mellé érünk, megszólít. Kéri, ne haragudjak, de valamit nagyon szeretne nekem elmondani. Nem siettem, elmondta.
Anyák napjára kapott egy virágcsokrot a fiától. Olyan szépet még sohasem kapott, képzeljem el, volt benne kála is, rózsa is, sok-sok szál. Dorgálta a gyermekét, amiért ilyen drága csokrot hozott, de a csokor gyönyörű volt.
A néni még másnap sem tudott betelni a virágok látványával, ezért délután elsétált a templomba és odatette a legszebb virágait az oltárra, a márványvázába. Kevésnek érezte azt, hogy csak egymaga láthassa ezeket a virágokat. Azt mondta, hogy most már mindenki gyönyörködhet benne, annyira szépek, így sokan látják majd.
Kérte, ne haragudjak, amiért feltartott, de nem volt kinek elmesélnie.
Nagyon boldognak tűnt. Nem haragudtam, örültem.
Legalább tíz éve volt, azt a csokrot ugyan nem láttam, de nekem ez az emlék annyira szép, mint amilyennek mások láthatták a néni életének legdrágább virágait, napokon át az oltáron.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése