Ez az eset tulajdonképpen nem is igazán rendkívüli, inkább a technika ördögének műve.
Történt ugyanis, hogy egy szép nap délutánján, éppen a játszótéren ért a mobiltelefon jelzése: sms érkezett. Kinyitom, olvasom. Újra olvasom. Nézek magam elé.
Kiüresedett az agyam. Ilyen üzenetre nem számítottam. Semmi bankértesítés, semmi családi dolog, semmi gyerekprogram egyeztetés.
A szöveg egyszerűen ennyi: „És szeretsz még? Mert én igen, nem tudlak elfelejteni.”
Aláírás nincs.
Hirtelen egész kellemessé vált a tudat, hogy valakiben valamikor ilyen felejthetetlen nyomokat hagytam, hogy – legalább – egy évtized távlatából ilyen kedvesen, ám névtelenül felbukkan. Mivel évek óta férjnél vagyok és ugye holtodiglan-holtomiglan, ez valami nagyon antik érzelmi kötelék lehet? Valaki leporolhatta a múltját? De ki lehet az? A telefon nem azonosítja, ezt a számot nem ismerem.
Gondoltam, hogy ez az őszinte szerelmi vallomás válaszért kiált, de mivel nem volt ötletem arra, ugyan ki lehet, így nem tudtam milyen hangvételben tudassam vele, hogy én már nem. Gonoszul hagytam saját levében forrni estig, majd miután hazaértünk, megnéztem az internet tudakozóban, nyilvántartott-e a szám. Igen. Megvan a név, a rejtély megoldódott.
Rögtön választ írtam, elküldtem: „ ??? Bizonyára egy eltévedt üzenet volt, Kedves Ismeretlen.”
A feladónak még a nevét sem hallottam soha, nemhogy valaha szerethettem volna. Órákon keresztül hiába várta néhai kedvese válaszát. Bizonyára nem merült fel benne, hogy a hallgatás oka az a két milliméternyi távolság, ami két billentyűt elválaszt a mobilon. Két milliméter a barátnője és én közöttem, a mai világunkban, ennyi egy maroknyi ketyerén.
Este vacsoránál elszórakoztattam a ház urát romantikus kicsapongásom történetével, zaftos részletekkel nem tudtam szolgálni.
Azóta már nem írt az ismeretlen, bizonyára beletörődött, hogy én már nem szeretem.
Elöljáróban megírom, hogy a következő bejegyzésem már igazi disznóságról fog szólni!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése