Dacol a téli zord környezettel, mit neki jég, mit neki köd, eső, fagy. Lélegzetvisszafojtva vár. Várja a napsütést, amikor is elérkezik az ő belépője.
Ma elérkezett.
Mint már írtam, figyelem ezt a kis hóvirágot. Múlt héten, amikor napokon át esőzött, a hóvirág szorosan bebugyolálva, még dárdaként fölfelé irányítva tartotta fehér, zárt szirmait. Várt.
Néhány napja, már leeresztette lampionjait, de még zárva tartotta. Várt.
Azután mára megtörtént a csoda. Kisütött a nap, sütött reggeltől egészen estig.
A hóvirágok, mindegyike egy vezényszóra cselekedett talán: "oldalsó középtartásba lendít!" És az a három szirom, vízszintes áll, így tartja magát büszkén, pimaszul, vízszintesen, dacolva azzal, hogy jöhet még tél, jöhet még fagy...
Mert ma a föld illatával megtelt a levegő, emberek rajzanak, mindenki sétál, mindenki sütkérezik, nincsenek már szabad padok a járda mellett, most mindenki ráér.
És minden szál hóvirág feszesen tartotta oldalsó középtartásban három bókoló külső leplét. Vakító fehéren, tisztán, egyszerűen. Ragyogott és illatozott.
Mert van illata, tessék megszagolni!
Bejegyzések
